Székelykeresztúr az Erdélyi-medence délkeleti, ezen belül Hargita megye délnyugati részén, a Küküllő menti dombvidék alsó övezetében, 390–395 m tengerszint feletti magasságon helyezkedik el.
Területén a Maros egyik legnagyobb mellékfolyója, a Nagyküküllő folyik keresztül, két jelentősebb mellékfolyó ömlik itt bele, a Fehér-Nyikó és a Gagyipatak.
A Küküllő árteréből enyhén kiemelkedő területen fekvő települést kiterjedt szántóföldek és kertek övezik, és a szántóföldek mellett kisebb legelőket és erdőket, a délre néző oldalakon pedig szőlőt is találunk.
A tíz faluval határos város összterülete közel 5 000 hektár. Keleten Rugonfalva, a 2004-ben Keresztúrhoz csatolt Betfalva és Kisgalambfalva, délen Felek,
Szederjes, nyugaton Újszékely, Alsóboldogfalva, Szenterzsébet, északon Kissolymos, Szentábrahám és a Csekefalvához tartozó területek határolják. A szomszédos falvak azokhoz a községekhez tartoznak, amelyek részben a Székelykeresztúri Kistérség régiót alkotják.
Az 1926-ban Székelykeresztúrhoz csatolt Fiatfalva mára sem épült teljesen össze a várossal.
Domborzatát a Nagyküküllő völgye szabja meg, amelynek 200–400 m kiterjedt völgysíkja Keresztúrnál 2–3 km-es medencévé szélesedik. A medence körül elhelyezkedő dombok magassága 600–750 m között ingadozik
(Kopacz tető 717 m, Jézuskiáltó 537 m, Hosszúláb 556 m, Galat 720 m).
A JÉZUSKIÁLTÓ a város északi felén, 537 méter magasan emelkedik, a tetején kereszttel. A magaslatról letekintve Székelykeresztúr csodálatos panorámája tárul a szemünk elé.
A tatárbetörések alkalmával az odamenekült lakosság Jézus nevének a kiáltásával hárította el a veszedelmet. Az erős visszhang megrémítette a tatárokat. Azt gondolták, hogy a lakosság nagy haderővel közeledik, s ezért visszafordultak.
Egy másik változat szerint a község lakói a domb mögött rejtőztek el, s az ellenségtől úgy szabadultak meg, hogy a magukkal vitt szerszámokkal,
edényekkel nagy zajt keltve kiáltották a Jézus nevét.
Az írott források tükrében a város fölé magasodó hegy kereszttel való megjelölése legalább kétszáz éves. Egy XIX. század eleji katolikus egyházi
jegyzőkönyvben az áll, hogy szorgalmazták a Jézuskiáltó hegyén a „régen volt fakereszt visszaállítását”.
Az első világháborút követően merült fel a gondolat, hogy a hősök emlékét ezen a helyen örökítsék meg. 1930-ban a katolikus egyházközség állíttatta fel a hét méter magas vasbeton keresztet a hősök nevét viselő márványkővel együtt.
A Jézuskiáltó városra néző aljában szőlőskertek húzódnak, itt található az erdélyi bortemelő vidékek legkeletibb határvonala, az itt termő szőlőkből még kellemes, jó minőségű helyi borok készülnek.
Vidékünk a kedvező éghajlatnak, a széles folyóvölgynek köszönhetően alkalmas a földművelésre. Így már az őskorban adottak voltak az ember számára a megtelepedés feltételei. Ennek legkorábbi nyomai mintegy hétezer évvel ezelőttről, a korai neolitikum idejéből származnak.
A változó lakosság folyamatos jelenlétét bizonyítják a különböző korszakok emlékei: bronzkor (Kr.e. 2.500 – 800), vaskor (Kr.e. 800–Kr.u. 106) római kor (i.sz.120–250). A népvándorlás időszakát a germán eredetű gótok megjelenése igazolja. A VII. században megjelennek a szlávok. A honfoglaló magyarság szórványos szláv lakossággal találkozhatott. Őseink feltehetőleg a XI. században jelentek meg a vidéken.
A tatárjárás előtt 1241–42-ben már kő- és téglatemplomuk volt. Az 1458-ban épített gótikus templom városunk legnevezetesebb műemléke.
Helységünk 1332-ben Sancta Crux, azaz Szent Kereszt néven történő első írásos említésekor már önálló egyházmegye, az itt szolgáló Jakab nevű pap 23 báni dénárt, e tájegység legnagyobb pápai tizedét fizette a pápai dézsmagyűjtőknek.
Keresztúrszék, „Sedes Kereszthur” első írott említése 1477-ből származik, élén ekkor bíró (Judex) és a vének (seniores) álltak. A Keresztúr elnevezést első ízben 1505-ben olvashatjuk. A Keresztúr fiúszék, „sedes filialis” megnevezés 1654-ben jelenik meg „Udvarhely Szekben Filialis Keresztur Szekben” alakban, de ezt megelőzően, 1606-ból „Kereztur Fiu zek” okleveles említése is ismert. A mezővárosi jellegű, székközpont szerepet viselő Keresztúrt a XVI. Századtól székely előnévvel jelölik.
Az újkorban lakóinak jellegzetes foglalkozása miatt, bár nem hivatalosan, de széles körben elterjedten Szitáskeresztúrnak is nevezték. Az 1933–40 közötti időszakban az akkor nagyközséggé visszafokozott települést I.G. Duca, meggyilkolt román miniszterelnök nevére keresztelték.
Keresztúr városnak fontos szerep jutott a székelység történelmében, mint a régi Keresztúr-fiúszék székvárosának. Itt tartották a székgyűléseket, melyeken a székhez tartozó székelység ügyes-bajos dolgai nyertek elintézést. 1605-ben Petki János az ide egybegyűlt székelységet ékesszólásával annyira megnyerte Bocskai István részére, hogy a Nyárádszeredára egybehívott országgyűlés Erdély fejedelmének megválasztotta. 1674-ben Bethlen Miklós székely főkapitány itt tartotta Udvarhelyszék lustráját, a nemes székelység hivatalos szemléjét.
A település növekvő jelentőségét igazolja az a tény is, hogy 1395-ben, moldvai hadjárata idején Zsigmond király Székelykeresztúron is időzött, ahol
január 3-án és 4-én több oklevelet is kiállított.
Székelykeresztúr mint mezőváros első ízben 1459-ben tűnik fel, és ekkor már az önálló Keresztúrszék központja. 1459-ben egy oklevelet „in Opido
Keresthwr” kelteztek. Ez városunk mezővárosként való első írásos említése.
Keresztúr azon székelyföldi mezővárosok közé tartozott, amelyeket Izabella királyné felmentett valamennyi adó, díj és kamarahaszna fizetése alól, a török szultánnak járó adó kivételével.
Az 1562-es székely felkelés után János Zsigmond védelmébe veszi Keresztúrt a Székelyudvarhelyre telepített katonaság túlkapásaival szemben. Ezt a levelet megerősítik előbb Báthory István, majd 1589-ben Báthory Zsigmond és 1629-ben Brandenburgi Katalin.
A város középkori történetének megismerését a szegényes írott források mellett a jól kutatott terület szokatlanul gazdag régészeti leletanyaga segíti. A kutatások középkori leletei a Segesvár felől Székelyudvarhelyre vezető országút mentén kialakult mezőváros mintegy 900 m hosszú, középpontjában kb. 250–300 m-re kiszélesedő foltot rajzolnak ki. Ettől közvetlenül észak-nyugatra a jóval kisebb kiterjedésű Keresztúrfalva, keletre pedig Timafalva feküdt.
A három települést 1839-ben egyesítették első ízben, majd 1861-ben
ezt az egyesítést felbontották. Keresztúr város 1873-ban város kisközségből
városnagyközséggé alakult át.
1883-ban közigazgatási érdekeket tartva szem előtt a több mint hétszáz éven át egymás mellett, de egymástól függetlenül működő három települést végérvényesen egyesítették Székelykeresztúr néven.
1793-ban jelentős esemény volt az Unitárius Gimnázium alapítása, amelyben fennállása óta Erdély szellemi életének legkiemelkedőbb egyéniségei tanultak és tanítottak.
1870-ben itt helyezték el a Székelyföldnek szánt egyetlen tanítóképző intézetet, amely a magánlakásnak épült Jakabházy-féle házban működött, és miután az intézmény kinőtte magát, 1911-ben új hajlékot építettek számára. A régi képzőben 1945-ig Polgári Leányiskola működött, 1956-tól néptanács volt, ma pedig felújítva a Polgármesteri Hivatal szerepét tölti be.
Az tanítóképző az új épületben 1911-1955 között működött, akkor felszámolták, és itt hozták létre Románia legnagyobb gyermekotthonát, árvaházát. 1989 után az elavult gyermeknevelő intézetet fokozatosan felszámolták, kisebb családi otthonokba helyezve el az elhagyott gyermekeket.
Az épületben ma a Zeyk Domokos Technológiai Líceum kap helyet.
1849. július 30-án érkezett a városba Bem József seregével Petőfi Sándor, és utolsó estéjét a Gyárfás-kúriában töltötte.
Az itt elfogyasztott vacsora kapcsán lett híres a körtefa, amely alatt éjfélig időzött Petőfi Zeyk Domokossal illetve az őket vendégül látó háziak.
A köztudatban e fa Petőfi-körtefája néven él mind a mai napig. A fa az 1970-es évek elejére kihalt, de a törzse megerősítve és konzerválva eredeti helyén ma is látható.
Székelykeresztúr napjainkban is erős Petőfi-kultuszt éltet. 1902-ben elődeink felállították Petőfi legendai sírját, szobrokat avattak, iskola, utca, egyesület viseli nemzeti költőnk nevét, folyamatos a gondoskodás a körtefa utánpótlásáról, legutóbb 2017. március 15-én került elültetésre a körtefa utódja. A város 2017-ben első alkalommal rendezte meg a Petőfi-emlékvacsorát, és 2018. július 31-én a Gyárfás-kúria kertjében átadásra került A mi Petőfink emlékhely.
Dr. Molnár István múzeum-alapító igazgató nevét viseli az 1946-ban alapított tájmúzeum, amelynek szabadtéri néprajzi részlege, a kecseti székelyház, Nyikó-menti székely porta, székelykapuk, népi-ipari szerkezetek gyűjteménye, Ipó László festőművész állandó festészeti galériája, agrártörténeti, régészeti és helytörténeti kiállításai, valamint kerámia látványraktára várja a látogatókat.
Népességi adatok:
1786-ban, az első hivatalos népszámláláskor a ma egy várost alkotó három településen 1 468 lakost írtak össze. A további évtizedekben
a lakosság létszáma ekként alakult:
1830-ban 1895, 1850-ben 2303, 1857-ben 2461, 1864-ben 2633, 1875-ben 2712, 1880-ban 2968, 1890-ben 3153, 1900-ban 3421, 1904-ben 3408, 1910-ben 3886, 1920-ban 3950, 1930-ban 4128, (Fiatfalvával együtt 5025), 1941-ben 4628,
1944-ben 4597, 1948-ban 4400, 1956-ban 5194, 1966-ban 5942, 1972-ben 6400, 1977-ben 7197, 1980-ban 8555, 1992-ben 10.596, 2002-ben 9672
lakos.
Az adatok tükrözik a népesség egyenletes és arányos növekedését. Ahol ez a kiszámítható folyamat megtörni látszik, akár ugrásszerűen növekedett, vagy drasztikusan csökkent a lakosság létszáma, ott valamilyen külső hatást,
történelmi vagy gazdasági okokat kell keresnünk.
Ilyenek a világháborúk, a kivándorlási hullámok, a kényszerű betelepítések vagy
1989 előtt a munkalehetőségek reményében városiasodó falusi lakosság beköltözése.
A 2011-es népszámlálás adatai szerint a városban (beleértve a két társult települést, Fiatfalvát és Betfalvát) összesen 9650 lakos élt, melyből 92,47% magyar nemzetiségűnek vallotta magát.
