Evaluare utilizator: 5 / 5

45 éve halt meg a Lófürösztés költője  TOMPA LÁSZLÓ

Betfalván született l883. december l4-én, Segesváron kezdte el iskolai tanulmányait,  l893-l897  között az unitárius gimnázium tanulója, l902-ben érettségizett Nagyszebenben, ezt követően joghallgató Kolozsváron, s l907-től a sikeres vizsgák után közigazgatási joggyakornok Székelyudvarhelyen, majd rövid ideig ugyanitt megyei főlevéltáros. Az anyavárosban 1919-l943 között  Székely Közélet hetilap főszerkesztője, l944-ben a helyi katolikus gimnázium tanára, majd nyugalomba vonul.

Első verseit a Képes Családi  Lapok, Székelyföld , Székely Közélet, Zord Idő közlik, l921-ben már önálló kötettel jelentkezett  Erdély hegyei közt címmel. Ezt követte az Éjszaki szél /l923/, majd l929-ben  a Ne félj! , l940-ben a Hol vagy, ember?, s a háború után többnyire csak gyűjteményes köteteket tett közzé. Publicisztikai tevékenysége ugyancsak jelentős, s az elismerés sem váratott magára, számos díjat ás pályázatot nyert el  l920 és l955 között /Zord Idő pályázata, Erdélyi Helikon, Baumgarten díj, Petőfi Társaság jutalma, RNK állami díja/ . A magányos költőt már a húszas évektől az erdélyi líra kiemelkedő képviselőjeként tartották számon, később  a legnagyobbak között, Áprily Lajos, Dsida Jenő, Reményik Sándor társaságában emlegették. Vidéki elszigeteltségében is maradandót alkotott, költészete mindmáig a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom példaértékű hitvallása, a kitartás, a sorsvállalás ékes bizonyítéka.

Szülőfaluja és Székelykeresztúr  költészetének örök ihletője maradt. „költő voltam már akkor is, amikor a betfalvi kert tavaszodása közben…még egészen kisgyermekként csodálkoztam rá ennek a titokzatos világnak a csodáira… A szinte csak falunk mellett fekvő mezővárosba, Székelykeresztúrra kerültem négy évre az unitárius kollégiumba. Igy sokat lakhattam otthon is, s ebből a korból falusi gyermektársaimmal való nagy labdázásokra emlékszem különösen, meg nyári fürdőzésekre, melyek során néha órákig tartó  indián csatározásokat rendeztünk, a part menti berket teljesen megszállva és ott nagy zajjal ugrándozva. Gyakorta volt akkortájt nyáron a naponta kétszeri lófürösztés is..”

A keresztúri tanítóképző egykori diákja, Kicsi Antal irodalomtörténész terjedelmes  monográfiájában foglalta össze a költő életútját és irodalmi munkásságát. „A keresztúri évek, a kevés irodalmi vonatkozású adat ellenére, a tudatosabb irodalmi készülődés időszakának tekinthetők. Már csak azért is, mert az első alkotó próbálkozások után, olvasmányai útján itt kezd behatóan ismerkedni a rangos szépirodalommal, itt mozog fiatalabb tollforgatók társaságában.” Tompa László ugyanis a gimnáziumban kapcsolódott be a Tavaszi bimbók című kéziratos diáklap szerkesztésébe és terjesztésébe  kollégáival együtt. Sokat olvas, tanárai már ekkor felfigyeltek kivételes irodalmi tájékozottságára, de arra is,  hogy hajlamos a magányosságra, „nem sokat viháncoló fiú volt”.

Székelyudvarhelyhez kötötte munkahelye, a családja, l972-ben a Székely Támadt vár szomszédságában  lévő lakóházában  a helyi múzeum gondozásában közreműködésemmel emlékszoba nyilt. 1999. december l2-én az egykori szülőház helyén épült új lakóház falán betfalvi tisztelői emléktáblát helyeztek el, s 2OO4. szeptember 5-én pedig a helyi elemi iskolát a falu híres szülöttjéről nevezték el, Betfalván talán majd egy utca is az ő nevét viseli.

1964. május 13-án Székelyudvarhelyen hunyt el.

Evaluare utilizator: 5 / 5

Egy haladó szellemű, újító tanár a 20. század elején

„A múltat becsüljétek meg, a jövőért a múlton lelkesedve dolgozzatok!”

Pap Mózes unitárius gimnáziumi tanárra emlékezünk születésének 146. évfordulóján Pap Mózes Tordátfalván született 1866. november 8-án falusi kisbirtokos szülők öt gyermeke egyikeként. Elemi iskoláit szülőfalujában végezte, majd beíratták a keresztúri gimnáziumba. Mindjárt az első félév végén tett vizsgákon kiderült, hogy kitűnő képességekkel és szorgalommal bírt, színjelesként mindvégig első tanuló volt. Kortársai feljegyzése szerint, ha felhagyott leckéit nappal nem végezte el, éjjel tanult, ha álom gyötörte, hideg vizes borogatással védekezett ellene. Ez a Kőrösi Csoma Sándorra emlékeztető, szinte önsanyargató életmód, amely nagyfokú tudásvággyal és törekvéssel párosult, alapozta meg Pap Mózes egész életét, emberi és tanári pályafutását. Az érettségit a kolozsvári főgimnáziumban tette le jeles eredménnyel, majd az ottani tudományegyetemen szerzett tanári diplomát 1893-ban classica-philológiából. Már 1892 szeptemberében állást ajánlott neki egykori iskolája, a keresztúri főgimnázium.

Ez volt kezdete egy 40 éven át tartó, lelkiismeretes, küzdelmes tanári pályának, ez határozta meg minden törekvése irányát és egész lelkiségét. Társadalmi munkássága nemcsak nevelési irányban és nemcsak az iskola keretein belül jelentős, hanem politikai és gazdasági téren is. Sorra jelentek meg írásai a korabeli unitárius és más székelyföldi lapokban. Az Unitárius Tanáregylet megalakulása után 1907-től kezdve mint elnök írta és tette közzé nevelési célzatú munkáit. Több egyesületnek és társaságnak lett tagja: A Székelyudvarhelyi Tanári Körnek, elnöke a Székelykeresztúri Pedagógiai Körnek, a Műkedvelő Társulat elnöke, az 1895-ben alakult Polgári Zenekar elnöke, 1902-ben pedig a Székely Borkereskedés Rt. megválasztotta elnök- igazgatónak.

Az 1907-es esztendő nagy változást hozott életébe: a nyugalomba vonult Sándor János történetíró-igazgató utódjául nevezték ki. A keresztúri főgimnázium igazgatói státusz nem egyszerű adminisztratív tisztviselőt jelentett, hanem tanulmányi téren alapos tudással és cselekvő képességgel felruházott egyén kellett legyen.

Megválasztása után azonnal hozzálátott az iskola továbbfejlesztéséhez. Tervek készültek új, megfelelőbb és tágasabb főgimnáziumi épület emelésére. Ennek az utóbbi gondolatnak volt valóságos fanatikusa Pap Mózes. Nyilvánvaló, hogy lelki szeme előtt már ott volt egy impozáns, modern, nagyvárosi iskolamodellt követő épület lehetősége, amely a polgárosodó kisváros szellemiségére is pozitív hatással lehetne. De természetesen elsősorban az oktatás színvonalának emelésére, az iskolai felszereltség bővítésére, az egészségügyi állapotok javítására gondolt. A haladó szellemű, külföldet járt Pap Mózes 20. századi normáknak megfelelő iskolát és intézményt álmodott a keresztúri és környékbeli diákok szellemi épülése céljából, díszteremmel, külön zeneteremmel, tágas rajzteremmel és szertárakkal, könyvtárral. A nyolcosztályúvá és egyben főgimnáziummá fejlesztés kérdésében már 1912-ben kemény harcot indított, 1914-ben a VIII. osztály beállításához terveket készített, és végre megérte a pillanatot, hogy 1916-ban az első VIII. osztály érettségit tett. Az ez évben készült tabló felirata jelzi a történelmi pillanatot, a végzettek katonai egyenruhában láthatók, hiszen az első világháború kellős közepén tartottak. Ez az év még egy szempontból kiemelkedő Pap Mózes pályáján: 1916 őszén, miután az igazgatóság tagjai menekülni voltak kénytelenek, az iskola mozgó értékeit Kolozsvárra menekíttette, és ő maga az evakuálás után is heteken át a helyén maradt és jelenlétével sikerült távol tartania katonai kötelékeket és a menekülő lakosságot az új főgimnázium épületétől és annak berendezésétől.

Megvédte az új iskolát, –amelynek építéséért annyit küszködött, – minden károsodástól. Ezért a cselekedetéért később az igazgatóság elismerését és köszönetét fejezte ki Pap Mózesnek, és 1000 korona jutalomban részesítette.

Terveiben szerepelt egy földmíves gazdasági iskola szervezése. 1918-ban tervet készített hozzá, azonban a hamarosan bekövetkezett hatalomváltás ezt a tervet áthúzta. Élete utolsó 10 évében gazdálkodással foglalkozott, emellett a gimnáziumnak óraadó tanára volt, latin és görög nyelvet, valamint filozófiát tanított a felsőbb osztályokban. Fáradhatatlanul dolgozott – kint a földdel, bent az íróasztala mellett.

1940. május 28-án hunyt el, sírja a timafalvi temetőben van.

Sándor-Zsigmond Ibolya

Evaluare utilizator: 5 / 5

Tarcsafalván született 1804. január 10-én, ősei unitárius székely primori családból származtak. Tanulmányait a székelykeresztúri unitárius kollégiumban kezdte meg, majd Kolozsváron folytatta ugyancsak az unitáriusok kollégiumában. Katonai pályára lépett, bejárta a monarchia országait, tízévi szolgálat után 1835–1848 között küsmődi birtokán gazdálkodott. Itt győződött meg az elmaradott egykori Keresztúr szék fejlesztésének szükségességéről, ezt tanúsítják reformkori írásai, beszédei s egész politikai pályafutása.

Az 1841–1844-es erdélyi országgyűlésen Küküllő vármegye követeként a haladó ellenzék soraiban lelkes reformeszméivel tűnt fel, amit csak erősített a gr. Széchenyi Istvánnal és Batthyány Lajossal kötött barátsága. 1848. május 2-án Udvarhelyszék követévé választotta, ebben a tisztségében kezdte meg következetes munkálkodását az unió előkészítésére. Ezt tartotta az egyetlen lehetőségnek Erdély felemelkedésére, s 1848. május 30-án az országgyűlés vezérszónokaként javasolta Erdély és Magyarország uniójának kimondását. Nemsokára a pesti népképviseleti országgyűlésben a képviselőház első alelnökévé választották, az erdélyi politikusok közül a legmagasabb tisztségbe helyezték. Az első felelős minisztériumban egyúttal pénzügyi államtitkár és a Honvédelmi Bizottmány tagja. A szabadságharc bukása után Kolozs és Szatmár megyékben bujdosott, l849. októberében önként feladta magát, börtönbe került, 1850. július 4-én halálra ítélték, de kegyelmet kapott. Sátoraljaújhelyet jelölték ki kényszerlakhelyéül, s egyre súlyosbodó tüdőbetegsége miatt megengedték, hogy szülőföldjére költözhessék, 1856-ban Bencédben élt. Vagyonát, kéziratait az Erdélyi Múzeumnak ajándékozta, a teljes életmű feldolgozása a jövő feladata maradt.

Főművét Magyarországi és erdélyi urak. Pálffy János emlékezései címmel Szabó T. Attila rendezte sajtó alá 1939-ben Kolozsváron, s a kötet az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában jelent meg. 2008-ban Benkő Samu előszavával a budapesti Nap Kiadó vállalkozott a bővített újraközlésre, így a páratlan értékű forrásanyag újra hozzáférhetővé vált mindazok számára, akik a szabadságharc erdélyi vonatkozásait kutatják. A szerző a következő vallomással indítja visszaemlékezéseit: „Megállapodva az élet középútján, mint kifáradt vándor visszatekintek a múltba. Felköltöm lelkemben emlékét a rég és közelebb lefolyt eseményeknek, melyekben közvetve vagy közvetlenül részt vettem. Szellemem elé idézek élőket és holtakat, akikkel pályámon találkoztam, mérlegelve akaratot és erőt, cselekvényt és eredményt.”

„…emlékirata nem kis mértékben járult hozzá a forradalom és a szabadságharc történeti képének kialakításához. Érdekes lenne összehasonlítani a forradalom idején elmondott beszédeit emlékiratának szövegével, ami valószínűleg jól szemléltetné azt, hogy egy nagy tehetségű, művelt, becsületes szándékú, nagy nemzeti célok szolgálatára vállalkozó politikus miként lett a nemzeti ideálokról lemondó békepárt híve, majd a forradalom szellemét több tekintetben torzító emlékírója” – írja a korszak kiváló szakértője dr. Egyed Ákos akadémikus.

Bár életműve, politikai pályafutása nem mentes az ellentmondásoktól, személyében a tragikus sorsú ’48/49-es székely nemzedék mindmáig elismerést és megbecsülést érdemlő képviselőjét tisztelhetjük.

Tarcsafalván halt meg 1857. április 13-án.

Fülöp Lajos

Evaluare utilizator: 5 / 5

130 éve született P. Szentmártoni Kálmán tanár, történész, népmesegyűjtő

Unitárius lelkészi családban született 1879. február 18-án Nyárádszentmártonban. „Hatan voltunk testvérek. Korán árvaságra jutottunk… Gyermekkorom és ifjúságom keserves küzdelmek és nélkülözések között telt el…” írta visszaemlékezéseiben. Elemi iskolai tanulmányait szülőfalujában kezdte meg, a II-V. osztályokat Torockón végezte, fenntartásáról önmaga gondoskodott, akárcsak később a kolozsvári unitárius gimnáziumban. Az 1899/1900-as évben teológiát hallgatott, végül a tanári pályát választotta. 1904-től a gimnáziumban óraadó, a következő évtől ugyanitt helyettes tanár. 1907-ben szerezte meg a kolozsvári egyetemen a történelem-földrajz szakos tanári oklevelet, s még ebben az évben a székelykeresztúri unitárius gimnázium tanárának nevezték ki, melyet A történettanítás újabb irányai című értekezésével foglalt el. 1933-ig tanított itt, ekkor veszi át az intézmény irányítását. 1935-től a kolozsvári unitárius főgimnázium tanára, 1939-ben nyugdíjazzák, s ekkor kapta meg a tiszteletbeli igazgatói címet. Óraadóként tovább tanított, 1940-től újra rendes tanárként alkalmazzák, 1943-ban rövid ideig újra igazgatói státusba került, s még ebben az évben nyugalomba vonult.
1938-tól szerkesztője, majd felelős szerkesztője, kiadója a Keresztény Magvető folyóiratnak. Részt vett a tanügyi mozgalmakban, s a különféle egyesületek munkájában:  Székelykeresztúri Vöröskereszt, Jótékony Nőegylet, Unitárius Irodalmi Társaság, éveken át az unitárius egyházi főtanács tagja. „Nagyrészt –írta – társadalmi munkásságomnak eredménye, hogy Székelykeresztúron márvány emléktáblával van megjelölve az a ház, ahol Petőfi Sándor utolsó éjszakáját (helyesen estéjét) töltötte.” Gondozta a gimnázium történelmi-néprajzi szertárát, amely később a városi múzeum alapgyűjteményét képezte.
Jelentős történetírói munkássága:  foglalkozott II. Rákóczi Ferenc politikájával, János Zsigmond erdélyi fejedelem élet és jellen-rajza című történeti munkáját 1934-ben Székelykeresztúron adta ki. Gunda Béla professzorhoz írt önéletrajzi visszaemlékezésében (1946) 14 önállóan megjelent munkáját és 110 cikkének címét sorolja fel, ez utóbbiakban főleg a történelem és a pedagógia köréből. Ezek körül különösen jelentősek azok a tanulmányok amelyek báró Orbán Balázs életével és munkásságával foglalkoznak. Figyelmét már ifjúkorában felkeltette a falu világa, a népi értékek kutatása. „Nemesi családból származtam, de a nép sorsa iránt mindig érdeklődtem és mint egyetemi hallgató tagja voltam egy titkos társaságnak, amely feladatának a népművelést tűzte ki. Vasárnaponként kirándultunk a falvakba, ahol előre megállapított terv szerint, irodalmi, gazdasági s más a népet érdeklő időszerű kérdésekről tartottunk előadásokat, olykor szavalatokat is. A nép mindenütt szívesen fogadta önzetlen munkánkat…” E korán jelentkező érdeklődésének tudható be, hogy hosszas gyűjtőmunka után 1944-ben sikerült közzétennie Székely népmesék című kötetét. „A mesék nagy része Háromszék megyében van… A mesék közül van pár Udvarhelyszékről is. Ezeket Kovács Lajos siménfalvi falusi ember és Miklósi Miklós volt tanítványom elmesélése után írtam le.”
1968. június 11-én halt meg Kolozsváron.

Evaluare utilizator: 0 / 5

Bár Nyírő József élete és munkássága közvetlenül nem kapcsolódik Székelykeresztúrhoz, a néhai erdélyi Magyar Párt udvarhelyszéki országgyűlési képviselőjeként nevét mégis beírta városunk történetébe. Ugyanis az unitárius gimnázium igazgatóságához küldött levelének tanúsága szerint közreműködött abban, hogy az intézmény a magyar kormánytól igényelt építkezési segélyt 1944-ben megkapja. Politikai pályafutásának éppen ez az a szakasza, amely még számos tisztázásra váró kérdőjelt vet fel, éppen ezért célszerű, hogy e háborús időszak minden adaléka közismertté váljon akkor, amikor az író-politikus életpályája újból az érdeklődés előterébe került.
Alább közöljük a Péter Lajos igazgatóhoz címzett, géppel írt értesítését, amelyet Nyírő saját kezűleg írt alá.

Kedves Barátom!
Örömmel értesítelek, hogy a vezetésed alatt lévő főgimnázium megkapta a 120.000 pengő építési segélyt, berendezési segély képpen pedig 18.000 pengőt. Érdekelni fog, hogy az unitárius egyház, értve alatta az erdélyi unitárius egyházat, a költségvetésbe felvett összegen felül 212.000 pengőt kapott. Végül kérlek, szíveskedj Péter Lajos és Szolga Ferenc tanár uraknak, kedves barátaimnak gratulációmat tolmácsolni abból az alakalomból, hogy tanügyi főtanácsosok lettek. A fennt jelzett épitési segélyhez még csak annyi hozzátennivalóm van, hogy a kiszámított épitőanyagot és vasanyagot szintén megkapta az intézet.
Abban a meggyőződésben, hogy kedvező hireket tolmácsolhattam, nagyrabecsüléssel köszöntelek:

Budapest, 1944. augusztus 10.

Nyírő József iró, országgyűlési képviselő

Az unitárius főgimnázium nagyságos Igazgatójának
Székelykeresztúr

Szerkesztőség

Evaluare utilizator: 0 / 5

Országszerte emlékünnepségekkel tisztelegtek június 28-án, Kriza János, Nagyajta és Erdővidék jeles szülöttje előtt. Kriza János 1811. június 28-án született Nagyajtán. Innen 1820-ban Torockóra került algimnáziumba, majd 1825-től Székelykeresztúron járt iskolába. Kolozsvárra innen került, és ott tanult 1829-től. Ugyanott folytatta tanulmányait, 1833-ban bölcseletet és teológiát. 1835-től már a kolozsvári unitárius egyház lelkésze, de hittudományi képzettségének befejezése végett két évre külföldi tanulmányútra küldték Berlinbe.

Kriza János már kisdiák korában magyar és latin nyelvű verseket írogatott. Költeményeit közölte a Remény, az Atheneum, a Nemzeti Társalkodó és a Vasárnapi Újság. Időközben ezeknek egy része külön kötetben is megjelent, ám nem valami nagy visszhanggal.
Az 1840-es években gyűjteni kezdte a székelyföldi népköltészet termékeit, amiről tudjuk, hogy nagyszabású feladatkört tűzött ki maga elé, ugyanis számos emberrel, intézménnyel felvette a kapcsolatot annak érdekében, hogy minél több mesét, mondát, balladát, legendát stb. összegyűjthessen. És már alig két év elteltével felhívást bocsátott közre a Vadrózsák című kötet megjelenését célzó előfizetésekre is. Sajnos úgy a szabadságharc, mint az azt követő Bach-korszak késleltette a gyűjtemény első kötetének kiadását, mely végül csak 1863-ban láthatott napvilágot. Megjelenését elsősorban gróf Mikó Imre anyagi támogatásának és Gyulai Pál szerkesztői közreműködésének köszönhette. A kötet megjelenését követően némi vitát is kavart, ugyanis kritikusai közül néhány azzal vádolta meg, hogy az anyagok egy részét átszerkesztette.

Napjainkig a kötet azonban több kiadást is megért. Második kötetét úgy tudjuk anyagiak híján nem jelentethette meg, így annak kéziratát a Magyar Tudományos Akadémiának ajánlotta fel, amely rögtön vállalta a kézirat kiadását. Kriza János a kötet szerkesztése közben sajnos tüdőgyulladást kapott, és 1875. március 26-án hirtelen elhunyt, Kolozsváron a Házsongárdi temetőbe helyezték örök nyugalomba.

A neves gyűjtőt, nyelvjáráskutatót, költőt, műfordítót, a Magyar Tudományos Akadémia tagját és az Unitárius Egyház 22. Püspökét, Kriza Jánost, a magyar társadalom sorskérdései foglalkoztatták leginkább, azok a sorskérdések melyeket a népsors szemszögéből abban az időben kevesen vettek figyelembe. Egyházi beszédei a keresztény erkölcsről, gyakorlati életről, a tudomány és társadalom kérdéseiről, népének sorsfordulóinak, szerepvállalásairól szóltak.
A székelykeresztúri Molnár István Múzeum őriz egy pár korabeli dokumentumot, köztük Arany János, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkárának, illetve Kriza Jánosnak, a volt tanítványnak az iskola igazgatóságához intézett levelét.
Az országszerte tartott megemlékezéseken előadást tartottak: Kríza Ildikó, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, Kovács Sándor teológiai tanár, Pozsony Ferenc egyetemi tanár, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke, Elekes Botond Áron, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium kulturális államtitkárságának kabinetfőnöke, Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, és Bihari Edömér és Nagyajta polgármestere, hogy csak néhányukat említsük.

(Forrás: Nagyjaink 2011.)

Szente B. Levente

Evaluare utilizator: 5 / 5

Kozma Ferencz Csekefalván született 1844. február 7-én, édesapja unitárius lelkész, egyházi író. Korán árvaságra jutott, taníttatásáról édesanyja gondoskodott. 1853-ban a székelykeresztúri unitárius gimnáziumba íratták be, l860-tól tanulmányait Kolozsváron ugyancsak az unitárius gimnáziumban folytatta. 1867-ben tett papi vizsgát, ezt megelőzően már segédlelkésze Ferencz József kolozsvári papnak, a későbbi unitárius püspöknek.

Ösztöndíjjal külföldi egyetemeken tanult tovább, l867-69 között teológiát, filozófiát és pedagógiát hallgatott Jenában, Heidelbergben és Zürichben. 1869-ben egykori keresztúri iskolájához nevezték ki a görög és a német nyelv tanárának, de l870-től az ebben az évben alapított tanítóképzőben folytatta pedagógiai munkásságát, itt magyar irodalmat, történelmet és földrajzott oktatott. 1873-1866 között az intézet igazgatója és a pedagógia tanára, szerkesztette a tanítóképző Évkönyvét. 1874-től a gimnázium gondnoka, neki is köszönhető, hogy a Jakab Elek féle könyvtár Székelykeresztúrra került. 1873-ban városunkban létrehozta az első népbankot.
1866-ban Kolozsvár vármegye tanfelügyelőjévé nevezték ki. Néptanító egyletet alapított, megszervezte a kisdedóvókat és menedékházakat, a népiskolák mellett több gyermekotthont létesített, közreműködött az új kolozsvári tanítóképző intézet létrehozásában. Tevékenykedett az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületben, tagjai közé választotta az Erdélyi Irodalmi Társaság. 1902-ben a Székely Kongresszuson a székelység szociológiai helyzetéről és néprajzi értékeiről tartott előadást. Több közművelődési intézmény és jótékony egyesület tagja, a kolozsvári unitárius gimnázium gondnokává választotta. Az l874-ben alapított Székely Történeti pályadíj-alap pénztárosa. Számos elismerésben és kitüntetésben részesült, 1904-ben vonult nyugdíjba.
Rendkívül termékeny író, foglalkozott az erdélyi unitárius nagyok életrajzával, valamint pedagógiai, tanügypolitikai és tanügytörténeti kérdésekkel. Főműve A Székelyföld közgazdasági és közmívelődési állapota címmel 1879-ben jelent meg Budapesten. 

E maga nemében páratlan monográfiát a Székely Mívelődési és Közigazgatási Egyesület pályázatára írta, s Orbán Balázs korszakalkotó munkája mellett a legjelentősebb forráskiadvány, mely a Székelyföld korabeli gazdasági és kulturális állapotának szakszerű, tárgyilagos bemutatására vállalkozott. A könyv tudományos jelentőségét bizonyítja, hogy szerzőjét a MTA levelező tagjai közé választotta /1880/. „ A mű…  négy fő szakaszra van osztva. Az első szakasz: A Székelyföld és népe, földrajzi, természet- és földtani és ethnographiai tanulmány; második szakasz: mező- és erdőgazdaság, a földmíveléssel, szőlő- és bortermeléssel, kertmívelés, állattenyésztéssek foglalkozik, tartalmazván még a mezőgazdasági rendszer bírálatát és némely javaslatokat; a harmadik szakasz tárgyalja az ipart, kereskedést és pénzügyet, s a negyedik szakasz a közmívelődést és tanügyet. Ezek szerint nemcsak az osztályozás olyan, mely tárgyát kimeríti, hanem a részletek is szakszerű tárgyismerettel vannak előadva… „ -olvassuk a bíráló bizottság értékelését. A méltatlanul elfelejtett, de annál nélkülözhetetlenebb kiadványnak ma már a hasonmása is olvasható, 2008-ban jelentette meg a Székely Nemzeti Múzeum.
1920. május l2-én halt meg Kolozsváron.

Fülöp Lajos

Evaluare utilizator: 3 / 5

20 éve halt meg JUHÁSZ ANTAL plébános, tábori lelkész

1912. május 30-án született a Kolozs megyei Jegenyén. Elemi iskoláit szülőfalujában végezte, 1925-1933 között a kolozsvári piarista gimnázium tanulója. Az egyetem jogi karára iratkozott be, de már 1935-ben a gyulafehérvári teológiára jelentkezett, 1940. június 29-én szentelték pappá Székelyudvarhelyen. 1940-44 között feljárt Budapestre, filozófiát, szociológiát és néprajzot hallgatott a Pázmány Péter Tudományegyetemen.
Lelkészi pályáját 1940-ben kezdte, káplánként szolgált Ditrón, Csatószegen és Szentsimon községekben. 1942-44 között Torján, új állomáshelyén, templomot épített, 1944 augusztusában hittanár Csíkszeredában. Nemsokára behívják tábori lelkésznek, s mivel egyik prédikációjában kemény hangon ítélte el a hadseregben észlelt rendellenességeket, 1945. február 16-án halálra ítélték. A fiatal pap így emlékszik vissza élete legdrámaibb napjára: „Amikor lejöttem a szószékről azonnal letartóztattak, és elszállítottak Csepregre, és ott még aznap este halálra ítéltek, mert gyaláztam a hadsereget…, bezártak egy fáskamrába. Megírtam búcsúlevelemet is anyámnak, a csepregi papnál meggyóntam és megáldoztam. Elbúcsúztam az élettől. Csak arra vártak, hogy a nemzetvezető is jóváhagyja az ítéletet…”  Végül főparancsnoka, Pintér Jenő vezérezredes eszközölte ki a kegyelmet számára.
1945 májusától 1946 augusztusáig Gyergyószentmiklóson, 1946 augusztusától 1947 júniusáig Marosvásárhelyen volt hittanár, 1947. június 25-én letartóztatták. A vád: a szovjet hadsereg gyalázása. „Ez így nem volt igaz. De az orosz hadsereg női katonáinak viselkedését, erkölcstelen magatartását nem lehetett szó nélkül hagyni. Ítélet nélkül Szamosújvárra vittek az úgynevezett kaszatömlöcbe. Egyébként a román hatóságok sohasem ítélkeztek fölöttem… Szamosújvárról 1948. április 24-én szabadultam, és ezután kerültem Pálpatakára…1950-ben Gyergyókilyénfalván voltam plébános. Itt tartóztattak le augusztus 30-án harmadszor, és ezután következtek életem legszomorúbb évei… egy kilyénfalvi ember jelentett fel, hogy veszélyeztetem a közbiztonságot… Letartóztatásom után Marosvásárhelyre vittek, és itt vallattak 1950. szeptember l4-ig. Marosvásárhelyről Bukaresten keresztül vittek megbilincselve vonaton Ghenceába. Internáló táborok, ahol kényszermunkán voltam: Ghencea, Capul Midia, Navodari, Gheorghiu Dej… 1953. november 25-én szabadultam.Visszamentem Gyergyókilyénfalvára… Ismét Pálpatakra helyeztek, majd Malomfalvára. 1956. október 1-től vagyok itt Székelykeresztúron...”
Az üldöztetések azonban itt sem értek véget. 1962. június 24-én negyedszer tartóztatták le, de ezúttal csak két hétig tartották fogva Marosvásárhelyen. Szabadulása után folyamatosan zaklatták, egymást érték a házkutatások, számos értékes könyvét elkobozták. Telefonját folyamatosan lehallgatták, a besúgók hada vette körül, munkatársait, hűséges híveit rendszeresen fenyegették. A hatalom a legveszélyesebb ellenségének tekintette Keresztúron, persze alaptalanul, hiszen a városunkban eltöltött 34 évnyi szolgálata alatt csak egyháza, és hívei érdekeit védte, azt pedig következetesen, minden megalkuvás nélkül. Prédikációit élmény volt hallgatni, kétszázhatvanhét missziót tartott, nagyhatású szónoklatait ezrek hallgatták országszerte. Templomát következetesen gondozta, 1968-ban pénzt szerzett a restaurálási munkálatokhoz, amelynek során megújult az ötszáz éves épület, egyúttal addig ismeretlen értékei kerültek felszínre. Új harangot öntetett, amelyet 1970. július 30-án szenteltek fel, ami újra a hatalom nemtetszését váltotta ki. Erre pedig azért volt szükség, mert kímélni kellett a régi, 500 éves nagyharangot, mely a csodával határos módon menekült meg... Nagy gondot fordított az ifjúság vallásos nevelésére, látogatta és ellátta a filiákat, bár nem volt idevalósi, megszerette Székelykeresztúrt, s végakarat szerint itt temették el. 1990. november 24-én hunyt el Csíkszeredában, hamvai a plébániatemplom szomszédságában nyugszanak, síremlékét Demeter István szobrász készítette el.

Végül néhány kép székelykeresztúri tevékenységéről:

Evaluare utilizator: 1 / 5

Székelykeresztúr nem tartozott a kiemelkedő képzőművészeti központok közé, s csak az unitárius gimnáziumban, később pedig a tanítóképzőben oktató rajztanárok tartózkodtak huzamosabb ideig városunkban. Az itt működő képzőművészek közül Ipó László az egyetlen kivétel, aki 1944-es letelepedésétől kezdve haláláig nem hagyta el a települést. Családot alapított, négy gyermeket nevelt fel, a festményeiből élt és tartotta fent családját korántsem könnyű körülmények között. Panaszkodni mégsem hallotta senki, művészi elkötelezettsége, az övéi iránt érzett páratlan ragaszkodása erőt adott számára egy életen át.

1911. március 4-én született Felsőboldogfalván, korán árvaságra jutott, kisgyermekként tapasztalta meg a számkivetettséget. Elemi iskolai tanulmányainak elvégzése után érdeklődése a festészet felé irányult. Már 1925- ben megismerkedett a tanítóképző rajzszakos tanárával, Daday Gerő festőművésszel, aki azonnal felkarolta, rajzra oktatta, s egyengette útját az elkövetkező években is. Az olajfestészet technikáját Vass Alberttől sajátította el, a portré titkaiba Ács Ferenc vezette be.
1936-ban Székelykeresztúron nyitotta meg első tárlatát, majd a segesvári, medgyesi és a marosvásárhelyi közönségnek mutatkozott be. Termékeny alkotó volt, folyamatosan tanult, főleg a portréi keltették fel a figyelmet, 1941-ben elnyerte az Orvosi Egyetem képzőművészeti pályázatát. Érdekelték Erdély kiemelkedő személyiségei, megörökítette dr. Molnár István, Tompa László, Tomcsa Sándor, Kelemen Lajos, Benedek Elek és a versmondó, György Dénes arcképét. Dolgozott megrendelésre, a keresztúri családok számos portréját őrzik, az ötvenes években munkás és parasztfigurák sokasága gazdagítja hagyatékát, de nem volt idegen tőle a tájfestészet sem, melyet a gazdag színvilág és a bensőséges hangulat jellemez. A téli táj sohasem jelenik meg a vásznain, egész életében sokat szenvedett a hideg miatt, s nem csoda, hogy csak a „meleg” évszakokat örökítette meg. Élete alkonyán a városára gondolt, 26 olajfestményét ajándékozta Székelykeresztúrnak a leendő, a nevét viselő galéria létrehozása céljából. „…Székelykeresztúr városának ajándékozom a mellékelt leltárban feltüntetett olajfestményeimet: 26, azaz huszonhat darabot. Ezek után végre én is megértem, hogy egy régi vágyam teljesülhet ez alkalommal. Ti. mindig bántott, hogy az én kedves városomnak, Székelykeresztúrnak nincs képtára. Székelykeresztúrnak, ahol gyermekkorom óta mindig otthon voltam, vándorútjaimból megtérve mindig hazajöttem, és most megfáradva, öregen is idetérek majd meg pihenni örökre” – olvashatjuk az ajándékozó megható sorait.

Halála után tisztelői létrehozták az Ipó László Alapítványt, amelynek céljai közt szerepel többek között egy emlékszoba létrehozása, kiállítások szervezése, katalógusok összeállítása, egyszóval emlékének folyamatos ápolása és népszerűsítése. Az alapítvány közreműködésével Hunyadi László két bronzplakettje került fel az emlékház falára, valamint a Molnár István Múzeumba. A centenáriumi ünnepség megszervezését a város önkormányzata vállalta fel, a kiállítással egybekötött megemlékezésre március 12-én a Berde Mózes Unitárius Gimnázium dísztermében kerül sor, ahol megtekinthetjük az egyéni tulajdonban lévő alkotásait, főleg a portrékat és néhány tájképet. 20 éve hunyt el, 1991. március 22-én, a városi temetőben alussza örök álmát.

Fülöp Lajos