Vargyason született 1931. január l3-án tehetős székely földműves család második gyermekeként. Elemi iskoláit szülőfalujában végezte, l942-ben a székelykeresztúri unitárius gimnázium tanulója lett, itt érettségizett l950-ben. Szorgalmával kitűnt osztálytársai közül, „olyan könyveket forgatott, amelyekről mi még akkor nem is hallottunk. Töretlen bizalommal, céltudatos, rendszeresen tanuló, önművelő kitartással addig ment, hogy már-már a mindennapok életvitelét is a pedantériáig fokozta…” emlékezett az egyik iskolatársa és barátja dr. Sebestyén Gyula szakorvos.
1950-ben a Bolyai Tudományegyetemre felvételizett sikerrel, de a II. évtől már a Victor Babes Tudományegyetemre iratkozott át, amelyet l954-ben kiváló eredménnyel fejezett be. Jutalomként számos tehetséges társával együtt Leningrádban folytathatta tanulmányait, a középkor története érdekelte, kandidátusi értekezését a székely faluközösségekről írta. Ottléte alatt a Szovjetunió számos tartományába eljutott, foglalkoztatta a magyar őshaza kérdése az itt élő rokonnépek, l955 nyarán két hónapot Közép-Ázsiában töltött.
1958-ban az akkor még önálló Bolyai Tudományegyetem adjunktusa lett, de kiváló szaktudása és lelkiismeretes pedagógiai tevékenysége ellenére már l968-ban Nagyenyedre helyezték, a Bethlen Gábor Kollégium Dokumentációs Könyvtárának igazgatói tisztségével bízták meg. Nem volt hajlandó –ugyanis- szaktudását a hamis román történelmi koncepciónak alárendelni. Népszerűsége és következetes igazságszeretete miatt itt sem maradhatott sokáig, l973-nan a torockószentgyörgyi általános iskola történelem szakos tanárának nevezték ki, de már a következő évtől szülőfaluja növendékeinek oktathatta a történelmet. 1979-től a székelyudvarhelyi múzeumnál ajánlottak fel könyvtárosi állást, de sajnos ezt már nem foglalhatta el. A folyamatos zaklatások, a hányatott életmód tragikus hirtelenséggel törte derékba e páratlan életpályát, l980. április 20-án gyanús körülmények között szülőfalujában hunyt el. Emlékét a vargyasi temetőben és a keresztúri unitárius gimnázium udvarán díszes kopjafa őrzi.
Hagyatéka sajnálatos módon elkallódott, néhány időszakos kiadvány és iskolai évkönyv Fodor S. Sándor egykori vargyasi tanár jóvoltából városunk múzeumába került. Páratlanul értékes magánkönyvtárat és kéziratos levéltári anyagot gyűjtött össze, s kiadatlan kéziratainak sorsa jórészt ugyancsak ismeretlen. Megjelent dolgozatainak jegyzékét, a róla írt megemlékezéseket Szécsi Antal egykori kollégája és igazgatója a 2008-ban megjelent „…Maga-felejtő sorsunk halk tudója..”című monográfiájában tette közzé.
„Elkötelezett történetkutató volt, szenvedélyesen és folyamatosan keresett, kutatott. Őt az új adat, az ismeretlen érdekelte, főként a helytörténettel kapcsolatos adatok. Minthogy a legapróbb részletek sem kerülték el a figyelmét, gazdag tudás birtokosa volt Erdély történelmét illetően. Arra azonban kevésbé volt gondja, hogy kutatásainak eredményeit írásban, tanulmányokban rögzítse s hagyja hátra”- értékeli sommásan Borbáth Károly kutatói munkásságát Egyed Ákos akadémikus, s egyben hozzáteszi: „…Ő következetesen kitartott a magyar nemzeti történetírás mellett, kompromisszumokat nem volt hajlandó tenni ebben. És ez alapvető jellemvonása volt az Ő történészi magatartásának. Emléke ezért is kegyeletes a magyar történészi szakma számára.”
Kovács István költő balladai hangvételű, gyönyörű versében állít emléket a tragikus sorsú tudósnak és tanárnak:
Szemüvegedet vedd le és töröld meg.
Nehogy az arcodba tapossák, ha majd…
És ne hagyj itt minket, kérünk, mindörökre-
a Te kálváriád nem őrzik falak.
Te maga-felejtő sorsunk halk tudója,
Akit halálba száműztek. De vagy!
Fejedelmünknek is légy tanácsadója;
és mondjál el neki mindent, mi igaz.
Fülöp Lajos
